VASÁRNAPI LEVÉL: Az ismeretlen katona

öreg galambász a klubház előtt-250Gyerekként a kertkapuból lestem a galambjait. Felesége azt hitte, a csirkéket akarom kilopni a hátsó udvarból, de miután tisztáztuk a félreértést, behívtak megnézni a postákat.

Évekig jártam oda és sosem éreztették, hogy útban lennék. János bá’ tett-vett valamit, vagy csak ült a padon a farakásnál, hosszú szipkás cigarettáját szívta és a kérdéseimre válaszolt. Ha nem kérdeztem, akkor is beszélt a galambászatról, különösebb rendszer nélkül, csak egyszerűen, hogy egy gyerek is megértse.

Szép lassan minden galambját ismertem már. Amikor elkezdtem én is galambokat tartani, tanácsokat adott, és le is szidott, ha hibáztam. A túl sok helyről összehordott galambokat szarvashibának nevezte.

Okleveleit nézve az eredmények lehengerlő sora sejlett fel előttem. Csak később tudtam meg, hogy ezeket az okleveleket nem is olyan nagy fegyvertény egyesületen belül hosszú évek alatt megszerezni.

János bácsi nem volt bajnok. Soha a közelében sem járt. Utólag sok részlet összeállt, és kiderült, hogy önkritikát sem nélkülöző egyedi humora és az éles versengésre való motiváltság hiánya miatt többen nevetségesnek tartották. Egy olyan környezetbe, ahol a nagyotmondás a kultúra elvárt része volt, nem illett bele egy szegény ember, aki nem is akart másnak látszani.

Sosem tudott pénzért galambot venni, talán akkor se tette volna, ha teheti.

Horgászott is. Egyszerű felszerelését a ráfordított idővel és a nagy helyismerettel ellensúlyozta a Rábán, és a „Báger” tavon. Ha egy-egy szebb hal nem kellett a konyhára, elcserélte erre-arra, fél zsák takarmányra. Nevettek rajta akkor is, amikor egy katasztrófáktól tarkított évben két szem galambját „aktatáskában” vitte gyűjtésre. Valójában nem aktatáska volt, hanem egy bőrtáska, amelyben a galambok nem törtek össze és levegőt is kaptak.

Amikor egy fehér hímmel érkezett, szintén nevették, mondván, a díszgalambászok a másik utcában vannak, ami „színes”, oda vigye. Na, erre kihúzta magát, hogy aki szerint ez nem jó galamb, az nevezze meg bármelyik galambját ellene, ő állja a fogadást. A vitathatatlan bajnok, Schaub József rámutatott egyik kiváló galambjára, végül hosszan fizethette a fröccsöket, mivel a fehér hím kerületi első díjat szállt!

János bácsi megértette velem, hogy a szenvedély nem kizárólag a győzelmekből fakad. Eredményeinket ráfordításaink arányában értékeljük. Ha megvan a dúc, megvannak a galambok és versenyre is küldjük azokat, az még kevés. A galambászat az ember fejében zajlik, egyfajta éber álmodás, a galambok állapotának tudata, tervek, kihívások és lehetőségek folyamatos latolgatása. Amikor napközben beugrik ez-vagy az a galambokkal kapcsolatban, akkor is, ha mással foglalkozik az ember.

Megtanította, hogy ha nincs más lehetőség, lehet örülni a dúcelsőnek is. Ha egy galambját a szezon végén valamilyen egyesületi championlistán találta, akkor az a Sampion nevet kapta, amit mindig nyomatékosan ejtett ki. Két Sampion ritkán zavarta össze ebben. Fél évszázad alatt mégis akadt néhány emlékezetes galambja, a Fehér hím, ami öregségére vörösderessé változott, a Fostos, az Öreg Sötét, vagy utolsó nyerője, a Szandokán.

János bácsi bölcsességgel viszonyult a vereséghez, de nem nélkülözte a tüzet, ha lehetősége volt nyerni. Egy alkalommal fekete „Lősz” tojója érkezett elsőként, és a kéményre szállt. A környékben tudtunk a galambról (a mobiltelefon előtti időkről beszélünk), és sejteni lehetett az egyéni díjat. Csakhogy hiába csalogatta, a tojó nem jött, csak a következő érkezővel.

Mire tehetetlenségében megmarkolt egy rózsatövet és kihúzta a földből, hogy a tenyere tiszta vér lett a tüskéktől! Ekkor csodálkoztam rá, hogy micsoda feszültség és győzni akarás lapulhat egy látszólag mindenbe belenyugvó emberben. Sajnos látnom kellett, hogy ez tűz lassanként hogyan csitul el, de akárhogy is, ő évtizedeken át adta a listát a mindenkori bajnoknak, fizette a nehezen összeszedett röptetési költséget, sosem lázadozott, sosem kötekedett.

Ahogy múlik az idő, és fogy a tagság, vegyük észre, hogy nem csak a nagy emberek hiányoznak. Hiányoznak a névtelenek, akik a háttérben csendben maradnak, de aki figyelt, az látta, hogy sokat adtak. Nekem mindenképpen.

Kulcsár Jánost március 12-én temettük. (neonlicht – képünk illusztáció)

Dél-Balaton Röpcsoport: győztesek és a szupertombola
Az Andorka testvérek titka: egyszerűen, következetesen

Hozzászólások

VASÁRNAPI LEVÉL: Az ismeretlen katona — 2 hozzászólás

  1. Földrajztanár létemre óriási szerepe van a reklámnak! Valakik pénztkeresnek a globális felmelegedés hatásaival! Érdekes módon akik tehetnének ellene azok fülük botját sem mozdítják.

  2. Engem nagyon meghatott. Mintha magamat ismertem volna fel. Én is így kezdtem. Galambászok Nagykőrösön tanítottak. Bár ott inkább vegyes falkák voltak divatba.Sárga szíves, Szarkák, Magas röptűek. Változást életemben 1969 hozott. Ceglédre jöttünk lakni.Mivel édesanyám varrodában dolgozott az ollókat hordani kellett köszörűshöz.Nos Néhai Mesteremnek SZATMÁRI KÁROLYNAK NAGYON SOKAT köszönhetek.Belém oltotta a postagalamb sport szeretetét. Megemlíteném még néhai, KÓNYA ISTVÁNT. Sokat tett ceglédi postagalamb életért. Maradok tisztelettel. Attila Halasi.Cegléd.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*